A China Dailyben megjelent véleménycikkében Horváth Levente, a Neumann János Egyetem Eurázsia Központjának igazgatója arra hívja fel a figyelmet, hogy a globális gazdaság új korszakba lépett. A szerző szerint az EU-nak a politikai retorika helyett pragmatikus gazdasági megközelítésre kell törekednie Kínával kapcsolatban, okulva a legújabb technológiai és beruházási trendekből, valamint a globális piaci folyamatokból. Véleményszemlénk következik.
Új fázisban a világgazdaság: a kereskedelemtől az innováció összekapcsolásáig
A 20. században a globalizációt elsősorban a késztermékek nemzetközi kereskedelme határozta meg, amelyben az európai és amerikai vállalatok játszották a főszerepet, Kína pedig fontos gyártási bázisként kapcsolódott be a rendszerbe. Mára azonban a folyamat gyökeresen átalakult. A piacok és a gyárak összekapcsolása után a globalizáció belépett a „Globalizáció 2.0” korszakába, amelyben már maga az innováció fonódik össze a nemzetközi határokon átívelően.
A tőke, a technológia, a kutatás-fejlesztés, a szoftverek és a gyártási komponensek összetett nemzetközi értékláncokban integrálódnak. Ebben az új rendszerben a gazdasági versenyképesség ma már nem pusztán az egyes nemzeti iparágak elszigetelt teljesítményén múlik, hanem azon, hogy egy-egy gazdasági szereplő milyen mértékben képes bekapcsolódni a globális innovációs ökoszisztémákba és kihasználni azok szinergiáit.
Politikai retorika versus üzleti valóság
Horváth Levente elemzése rámutat az uniós politikai viták és a piaci szereplők tényleges gyakorlata közötti éles kontrasztra. Míg Brüsszelben és az európai döntéshozók körében egyre nagyobb hangsúlyt kap a Kínával kapcsolatos gazdasági kockázatok csökkentése (de-risking), az európai ipar vezető vállalatai éppen ellenkező irányba haladnak, és folyamatosan mélyítik technológiai együttműködésüket a kínai partnerekkel.
Az autóiparban a Volkswagen ancsani kutatás-fejlesztési központja, vagy a Mercedes-Benz és a BMW olyan helyi szereplőkkel kiépített partnersége, mint az XPeng, a Momenta vagy a ByteDance, világosan mutatja ezt a trendet. Az európai konszernek már nem csupán versenyezni próbálnak a kínai ipari ökoszisztémával, hanem aktívan integrálják azt saját fejlesztéseikbe, amivel akár 30 százalékkal is csökkenteni tudják az új modellek piaci bevezetési idejét. Hasonló folyamat figyelhető meg a vegyiparban a BASF hatalmas guangdongi beruházásával, valamint a repülőgépiparban az Airbus tanzsini üzemének bővítésével.
Európai és magyar vonatkozások: értékláncok és növekedési lehetőségek
A gazdasági integráció ugyanakkor már nem egyoldalú folyamat, hiszen a kínai tőkeáramlás egyre erőteljesebben jelenik meg Európában is. Horváth Levente hangsúlyozza, hogy a kínai közvetlen tőkebefektetések jelentős növekedést mutattak a kontinensen, amelynek egyik legfőbb célpontjává Magyarország vált.
Magyarország, amely hagyományosan szerves része a német vezetésű európai autóipari értékláncoknak, új dimenzióval gazdagodott a keleti irányú beruházások révén. A debreceni BMW-gyár és a CATL akkumulátorgyár, valamint a szegedi BYD elektromosautó-gyár projektjei mintaszerűen szemléltetik, miként egészíthetik ki egymást az európai és a kínai ipari kompetenciák egyetlen földrajzi régión belül.
A szorosabb gazdasági kapcsolatokat makrogazdasági adatok is támogatják. Az Európai Központi Bank kutatásai szerint a kínai köztes termékek jobb elérhetősége mérhetően növeli az érintett európai szektorok ipari termelését és csökkenti a gyártási költségeket. Mindez különösen égető kérdés akkor, amikor Mario Draghi versenyképességi jelentése szerint az EU-nak évi 750–800 milliárd eurós pluszberuházásra lenne szüksége az energetikai, digitális és zöld átálláshoz, amelyekben Kína jelentős kapacitásokkal rendelkezik.
Konklúzió: lekapcsolódás helyett kiegyensúlyozott együttműködés
Horváth Levente konklúziója szerint a gazdasági verseny és az együttműködés nem zárják ki egymást, amit a legújabb amerikai-kínai magas szintű párbeszédek is igazolnak. Az Európai Unió számára a cél nem az egyoldalú függőség kialakítása és nem is a teljes gazdasági szétkapcsolódás, hanem a kiegyensúlyozott, diverzifikált és ellenálló gazdasági kölcsönös függőség megteremtése kell, hogy legyen.
A jövő globalizációját ugyanis már nem az határozza meg, hogy egy adott készterméket fizikailag hol szerelnek össze, hanem az, hogy a nemzetek miként képesek közösen értéket teremteni. A „Globalizáció 2.0” igazi ígérete a szétválás helyett a sokszínűségben, a tőke- és technológiaáramlás kétirányú támogatásában, valamint a közös innovációban rejlik.