Az elmúlt évtizedben a magyar külgazdasági stratégia két alapvető pillérre épült. A Nemzeti Befektetési Ügynökség, vagyis a HIPA feladata a külföldi működőtőke bevonzása volt, míg a Magyar Exportfejlesztési Ügynökség, a HEPA a hazai kis- és középvállalkozások nemzetközi piacra lépését hivatott segíteni. Papíron a modell logikusnak tűnik: az országba érkező tőke és technológia áthúzza a gazdaságot a modern korba, a magyar cégek pedig beszállítóként vagy önálló exportőrként bekapcsolódnak a globális értékláncokba. A valóságban azonban ez a struktúra mára komoly hatékonysági és szerkezeti korlátokba ütközött. Ha a magyar gazdaság nem akar beragadni az alacsony hozzáadott érték és a közepes fejlettség csapdájába, mindkét szervezetnél gyökeres szemléletváltásra van szükség.
A HIPA eddigi működését szinte kizárólag a mennyiségi szemlélet határozta meg, ahol a siker fő mérőszáma a beérkező beruházási volumen és a megteremtett munkahelyek száma volt. Ez a hajsza vezette el az országot a gigantikus akkumulátorgyárak és az alacsony hozzáadott értékű összeszerelő üzemek dominanciájához. Az extenzív növekedés ezen formája azonban fenntarthatatlanná vált egy olyan gazdaságban, amely egyszerre küzd súlyos munkaerőhiánnyal, magas energiafüggőséggel és leterhelt infrastruktúrával. A HIPA irányváltásának legfontosabb eleme a feltételhez kötött és szelektív támogatási rendszer kialakítása kellene, hogy legyen. A feltétel nélküli egyedi kormánydöntéses támogatások helyett a bejövő nagyvállalatokat kötelezni kellene a hazai kutatás-fejlesztési kapacitások kiépítésére és a magyar beszállítók érdemi bevonására. A támogatási döntéseknél a munkahelyek száma helyett a megtermelt hozzáadott értéket, a technológiatranszfer mértékét és az erőforrás-hatékonyságot kellene az első helyre tenni, előnyben részesítve a magas tudástartalmú, digitális vagy szellemi tőkére épülő iparágakat.
Ezzel párhuzamosan a HEPA esetében is alapvető felülvizsgálatra van szükség. Miközben a HIPA dollármilliárdos projekteket kezelt, a magyar export szerkezete túlságosan koncentrált maradt, és a kivitel döntő többségét továbbra is a külföldi tulajdonú nagyvállalatok adják. A magyar kkv-k exportaránya nemzetközi összevetésben alacsony, a HEPA tevékenységét pedig túlságosan sokáig jellemezte a bürokratikus működés, az átláthatatlan külföldi partnerirodai hálózat és a mérhető üzleti eredmények nélküli kiállítási jelenlét finanszírozása. A HEPA-nak a felszíni promóció helyett a mélyreható vállalati transzformációra kellene összpontosítania. A hazai kkv-k többsége ugyanis nem információhiány miatt nem exportál, hanem a megfelelő méretgazdaságosság, a tőke, a nyelvtudás és a szabványosított minőségirányítás hiánya miatt. Az ügynökségnek a belső kapacitások fejlesztését, az auditekat és a nemzetközi felkészítést kellene támogatnia, miközben a saját működését és finanszírozási rendszerét a ténylegesen megkötött exportszerződésekhez és realizált árbevételhez köti. Emellett a távoli, bizonytalan piacok hajszolása helyett a logisztikailag és kulturálisan elérhetőbb régiós, valamint nyugat-európai piacokra indokolt koncentrálni az erőforrásokat.
A legégetőbb hiányosság azonban a két szervezet elkülönült, szigetszerű működéséből adódik. A HIPA által bevonzott multinacionális vállalatok és a HEPA által gondozott hazai kkv-k között jelenleg alig van szerves kapcsolat. Az igazi áttörést egy olyan integrált beszállító-fejlesztési rendszer jelentené, amelyben a két ügynökség összehangoltan dolgozik. Amikor a HIPA egy nagyberuházást az országba csábít, a HEPA-nak azonnal el kellene indítania egy célzott programot, amely kifejezetten a beérkező óriásvállalat specifikus igényeire készíti fel és illeszti be a magyar beszállítókat. Magyarországnak a jövőben nem még több alacsony bérű összeszerelő kapacitásra és protokolláris jelenlétre van szüksége, hanem a minőségi beruházások, a hazai beágyazottság és a valós vállalati versenyképesség-fejlesztés szerves egységére.
A cikkben megfogalmazott vélemények a szerző saját álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség véleményével.